usd18.net
A rendezés, a fényképezés, a díszletek és a jelmezek egy olyan fojtogató és nyomasztó jövőt teremtettek, ami a Donald Trump megválasztása utáni évben valahogy nem is tűnt olyan elképzelhetetlennek, ettől pedig még nagyobb hatást tudott gyakorolni a nézőkre. Zsigeri élmény volt premier plánban figyelni Elisabeth Moss néhol nagyon intenzív, máskor egészen visszafogott arcjátékát, ahogy belülről ordítva próbál túlélni egy eszeveszett világban, a fájdalmát pedig a boldog (napjainkat idéző) múltba visszatekintő flashback-jelenetek miatti kontraszt miatt még inkább át lehetett érezni. A harmadik évadra eljutottunk odáig, hogy minden, ami az elsőben jó volt, mostanra rémunalmassá vált. Margaret Atwood regénye ott ért véget, ahol az első évad: June-t (Moss) berángatják egy fekete autóba, és fogalma sincs, hogy az ellenállás vagy a kivégzőosztag jött érte (egyedül az epilógusból derül ki, hogy túlélte). Az alkotók így a második évadtól kezdve alapanyag nélkül maradtak, de ez nem okozott különösebb aggodalmat, hiszen Miller tavaly még azt nyilatkozta, hogy tíz évadra terveznek.
És hát ne feledjük az év sorozatban elhangzott poénját, amit tényleg senki nem A szolgálólány meséjétől várt volna: - Blessed be the fruit. - May the Force be with you. June végső döntéséről már egészen hosszú írásokat lehet olvasni, bár még csak egy nap telt el az évadzáró bemutatása óta. Logikátlan? Kegyetlen? Teljesen érthető? Erkölcsileg helyes vagy helytelen? Nehéz eldönteni, ebben megint csak ügyesek voltak az alkotók, újra lehet vitázni a sorozaton. Az utolsó kép egyszerre volt felemelő és zavarba ejtő. Nagyon szeretem Elisabeth Moss arcát, tud szép lenni, csúnya, sokszor csak a szemével játszik. Ahogy a végén magára öltötte a csuklyát, mint valami gileádi Batman, hát nem tudtam, hogy mit gondoljak. Még most sem tudom, de követi fogom a sorsát, az biztos.