usd18.net
Kohan lehet, hogy szimplán belefáradt a múltbeli történetek előcitálásába vagy úgy gondolta, hogy a kevesebb ezúttal több lesz. Sajnos azonban az új karakterek motivációinak bemutatása egyszerűen sovány az eddig felállított minőségi mércéhez képest. Se szimpatizálni, se gyűlölködni, se együtt érezni nem tudunk velük, annyira érződik, hogy a jelenlétük mesterséges (ezt ellensúlyozza Freida és T jelenléte az új figurák flashback-jeiben), nem karakter- hanem cselekményközpontú. És sajnos tovább rontja az összképet, hogy hát, izé… egyikük sem túl jó színész. Nem ripacsok, nem tehetségtelenek, inkább csak olyanok, mint akik a középszerűség mocsarába ragadtak valódi karizma nélkül. A szezon végére (a legtöbb cselekményszálon ugyan kiszámíthatóan) azonban sikerült realizmussal kevert optimizmussal egy igazi OITNB-s fináléba kifuttatni az évadot. Ez viszont maga után vonta annak a következményét, hogy minden pozitív végkifejletre jutott egy negatív. Így mindenki saját kedvencétől függően, lehet, hogy nagyobb arányban hagy keserű szájízt és igazságtalanságot maga után, mint felszabadultságot és mosolyt – ezt már mindenki döntse el magának.
Az Orange is the New Black nem lett elhalmozva díjakkal: 16 Emmy-jelölésből összesen négyet váltott díjra, Golden Globe-ja pedig egyáltalán nincs is. De ez nem mond el igazán semmit arról, hogy mennyire egyedi hangulatot sikerült fenntartani hét éven keresztül, és mivel most már egy ideje Magyarországon is elérhető a Netflix, az év vége pont alkalmas arra, hogy ledaráluk ezt a nyolc évadot. FOTÓK: Netflix Van még itt cikk a témában: comments powered by
Nagyon fontos, hogy az Orange is the New Black nem egy dokumentarista sorozat, tehát túl sok hitelességet nem szabad tőle várnunk. Itt nem csak arra gondolok, hogy ennyire tuti, hogy egy börtönben sem szórakoztatóak az elítéltek, hanem arra is, hogy az amerikai büntetésvégrehajtási rendszer sem pontosan így néz ki a valóságban. Ez nem baj, csak érdemes tisztázni magunkban, különben soha nem fogunk túllépni azon a kérdésen, hogy ez már megint hogy történhetett meg? Ahogy általában az ilyen hosszú ideig futó sorozatoknál, úgy itt is egyre vadabb lett a készítők fantáziája, és a jó megoldások mellett egyre inkább arra tevődik a hangsúly, hogy alakul a már szinte családtagként ismert hősök élete. Az mindig a kimúlás jele, amikor már egy párkapcsolati kérdés jobban érdekli a nézőt egy főleg humorra építő sorozatban, mint a poénok, de itt azért sikerült méltósággal megoldani a dolgot. Ez egyrészt annak is köszönhető, hogy már az alapkoncepció is a szereplők magánéletének fordulataira épült, másrészt meg mert még az utolsó részben is ott van az olyan általánosabb kérdésekről szóló vonal, mint az elítéltek szabadulása utáni nehézségek, vagy a menekültekkel való bánásmód a Trump-kormány alatt.
Fekeli megkeresi Behzatot, érdeklődik a kórház iránt. Behzat azt gondolja, Fekeliék zsarolják őt. Yilmaz színt akar vallani Müjgannak, azonban váratlan dolog történik… Hünkar nem tud bízni Züleyhában.
Ami pedig már csak hab volt a tortán: az írói csapat nem akart azzal az egyszerű eszközzel élni, hogy a börtön lakóit jókra és rosszakra osztja. A szereplők múltját bemutató flashbackeknek köszönhetően volt, akiről csak sok-sok rész után derült ki, miért vált számítóvá, aggresszívá vagy hazuggá a börtönben. Lényegében az Orange lett a televízió történetének legnagyobb sikert elérő érzékenyítő programja. Nyilván nem tüntette el egy csapásra a faji, nemi vagy egyéb előítéleteket, de legalább önvizsgálatra késztetett - akár csak tudat alatt - rengeteg nézőt. Eközben még kifejezetten szórakoztatóan, humorral is mutatta be a szereplők hibáit, jellemvonásait vagy a börtönlét viszontagságait. Cliffhanger Kohan és csapata, ahogy már a Weeds ben is, a kezdő évad után sötétebb irányba terelte a börtön falai között játszódó és a visszaemlékezős részeket is. Egyre inkább nevetségessé vált, hogy az Orange rendre a vígjátékok között szerepel az aktuális Emmy-jelöltek között. A második évadban ugyanis Piper helyett már leginkább az egyik új főszereplő, Vee körül összpontosult a cselekmény: a manipulációival a börtön irányításáért harcba szálló személyiség miatt a második évad leginkább a börtönön belüli hierarchia felborulása, és Piper egyre ellentmondásosabbá váló személyisége miatt maradt emlékezetes.
Három részig ment is a szemfényvesztés, és nagyon úgy tűnt, hogy ezúttal megkapjuk az eddigi legerőszakosabb, komorabb, morális fertőben dagonyázó évadját az Orange-nek. Nem így történt. Nem gondolom, hogy öt baromira szórakoztató év után bárki is a szemére hányná Kohannek, hogy kezd kifogyni az igazán jó sztorikból és poénokból, hiszen egyáltalán nem rossz ez a hatodik évad. Azt viszont elismerhetjük, hogy vesztett az erejéből. Elkezdett fakulni. Ez leginkább az újonnan behozott karaktereken és a hozzájuk írt történeteken valamint a motivációkon érződött igazán. Konkrétan egyik új szereplő sem ért a közelébe sem az öt évad alatt megismerteknek. Mindannyian kétdimenziós skicceknek tűntek, akiket egyértelműen azért implantáltak a cselekmény szövetébe, hogy előrébb gördítsék azt. Ezzel nem is lett volna akkora probléma, ha közben szeretett, ellentmondásos hősnőink szolgáltatták volna azt a mélységet, amelyet korábban felfedeztek önmagukban a rácsok mögött töltött hosszú évek alatt. Nem mondom, szórakoztató baromságokban és szikrázó dialógusokban most sem szenvedtünk hiányt (bár egy fokkal érezhetően lejjebb csavarták a humort a keményebb környezet hatására), de megkapó sorsokban és sokkoló visszatekintésekben azonban igen.